Harvolf

Csúszik lefelé az üvegen a márvány,
sok mester próbálja megállítani.
Nem tudják, van-e még faállvány,
vagy odalent megint széttörhet valami.
Kapkodó kézzel megállítanák
a máig használt fontos kőtáblákat,
de mégis zuhan, zuhan a vád,
újraszületik egy másik szabályzat.

Szemtelenül száradó ősi habarcsok.
Pimaszul repedő ipari betonmezők.
Rengeteg törvény kiborul, lecsorog,
tócsákban árad a házunk előtt.
A kőműves figyel, de nem szól már bele,
rohanó csürhéken fáradtan néz át,
régen zsibongó nép volt élete,
most simogatja őszülő szakállát.

2016.

Kedves barátaim!

Ajánlom figyelmetekbe az on-line Comitatus folyóiratban megjelent alábbi két versem. A "Közel" című írás a közeljövőben megjelenő nyomtatott kiadványban is szerepelni fog, valamint mindkét vers helyet kap a következő "Láthatatlan tükörképek" című kötetemben.

Egy fénykép ma már az arcod,
de hajad simogatását még mindig érzem.
Mennyi-mennyi emlék maradt ott,
hol földre hullott a szemérem...
Zsigereimben él minden érintésed,
még becéz szavaid édes illata,
mert közös perceink éveket értek,
akkor is, ha elszállt egy mámoros éjszaka.
Összekuporodva feküdtél az ágyon,
bíborszínben játszott a hófehér lepedő.
Úgy tűnt, véget ér hosszú magányom,
és valamit jelent majd a távoli jövő.

Hosszan álltam a nyitott ablaknál,
néztem, ahogy lassan kinyitod szemed.
Tudtad, hogy az utolsó csók vár,
de fogva tartott a hiú képzelet.
Huzat oltotta el lobogó gyertyánkat,
amikor megérintettelek újra,
te voltál a fény, ami kiárad,
a napom, s édesvizem kútja.
Közelről mutatta meg a hajnal
a tollpihét párás homlokodon,
de az élet senkit nem marasztal.
Hol vagy vajon? Nem tudom.
Fényképpé vált mosolygó arcod,
egy látomás lett, könnyű, szálló pihe.
Nézd, hoztam egy szál virágot...
Cserbenhagyott minden varázsige...


Győr, 2015.09.19.
(Pihe emlékére)